Mi a megbékélés?

Olvasási idő 4 percek

Frissítve - február 9, 2025

A kiengesztelődés a sérült vagy tönkrement kapcsolat helyreállítását jelenti, mind az emberek között, mind pedig Isten és az ember között.
A megbékélés csak akkor történhet meg, ha az ellenségeskedés, a szétválás vagy a konfliktus leküzdhető, és új, békés kapcsolat jön létre.
Keresztény értelemben a kiengesztelődés elsősorban az Isten és az emberek közötti kapcsolat helyreállítására utal Jézus Krisztus által. A kiengesztelődés a keresztény hit központi témája, és az emberi kapcsolatokban is központi témának kell lennie.

A kegyelemből való bukás

Az Isten és az ember közötti kapcsolatot a bűn tette tönkre. Az ember bukása óta (s. Genezis 3) Isten és az ember között elválasztás van. Ez a szétválasztás a bűntudatban nyilvánul meg (Ézsaiás 59:2 "Vétkeid elválasztanak téged Istenedtől, és bűneid elrejtik előled az ő arcát, hogy ne hallgasson meg."), a félelem, a szenvedés és végül a halál (Róma 6:23 „Mert a bűn zsoldja a halál; …“).

A bűn olyan korlátot hozott létre Isten és az ember között, amelyet az ember nem tud legyőzni. A kiengesztelődés ezért alapvetően szükséges. Az evangélium központi üzenete az, hogy Isten maga hozta el a kiengesztelődést, mégpedig Jézus keresztáldozata által.

A közvetítő

Pál írja a levélben a Róma 5:10: "Mert ha már megbékéltünk Istennel Fiának halála által, amikor még ellenségek voltunk, mennyivel inkább megmenekülünk megbékéltként az ő élete által!", valamint a Kolossé 1:19-20 "Mert úgy tetszett Istennek, hogy őbenne (Krisztusban) lakjék minden teljesség, és hogy ő általa megbékéltessen magával mindent, akár a földön, akár a mennyben, azáltal, hogy békességet teremtett a kereszten levő vére által.".

Jézus kereszthalálával magára vette az emberiség bűnét, és ezzel megnyitotta az Istennel való megbékélés útját. Jézus halála az a fordulópont, ahol az ember és Isten közötti ellenségeskedés leküzdhetővé válik. Velünk, emberekkel ellentétben, akik mindig szeretünk valamit cserébe követelni, ha teszünk valakinek valamit, Isten nem követel semmit cserébe, hanem pusztán szeretetből és ki nem érdemelt kegyelemből kínálja fel az embernek a kiengesztelődést. Ez is megerősíti János 3:16 "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Pál összefoglalja a következtetést Róma 5:1 együtt: "Mivel tehát hit által megigazultunk, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által."

Megbékélés személytől személyig

Nos, mindezt megnyugtató tudni, de mit tegyünk az emberek közötti megbékélés érdekében? Hiszen mi nem vagyunk Isten, és nincs meg bennünk ez a végtelen, mindent megbocsátó szeretet, és - talán - a megbékélés akarata sem? És különben is: jöjjön hozzám ...!

Máté is ismerte az ilyen szerencsétlenségeket, és ezért írta a Máté 5:23-24 "Ezért, amikor az oltárhoz viszed az ajándékodat, és ott eszedbe jut, hogy a testvérednek valami baja van veled, hagyd ott az ajándékodat az oltár előtt, és menj oda először, és békülj ki a testvéreddel."

Hű, erős anyag! Tehát először meg kell bocsátanom az embereknek, mielőtt közösségre léphetnék Istennel! Pál apostol hangsúlyozza a levélben Efézus 4:32 "De legyetek kedvesek és könyörületesek egymáshoz, és bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban."

Morgás - ..., hát, nem könnyű, tudom, és ezt csak saját tapasztalatból tudom megerősíteni. Tulajdonképpen mi olyan nehéz benne?

Mindenekelőtt, úgy tűnik nekem, a saját utadban állsz a büszkeségeddel, a szégyenérzeteddel, a sértettségeddel, az Istenbe vetett bizalom hiányával és az Isten iránti alázat többé-kevésbé hiányával.

Itt segít nekünk az az emlékeztető, hogy Isten először Jézus által adott nekünk megbocsátást, és hogy segítségül hívhatjuk az Ő segítségét, bízva az Ő szavában, mint pl. Máté 6:14 Isten idézi: "Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok is megbocsát nektek..", nem anélkül, hogy a következő 15. versben figyelmeztetne "Ha pedig ti nem bocsátjátok meg az embereknek az ő vétkeiket, a ti Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.„

Hogy a 15. verset Isten felemelt mutatóujjaként vagy jó szándékú figyelmeztetésként és bátorításként értelmezzük, hogy úgy cselekedjünk, ahogyan az Istennek tetszik, az csak rajtunk múlik. Én személy szerint az utóbbi értelmezést tartom közelebb állónak, még ha az előbbinek is megvan a maga igaza.

Exkurzus - A nehéz kapcsolat

A fiú és az apa között évek óta nehéz volt a kapcsolat. Tinédzserként gyakran érezte úgy, hogy apja túl szigorú, és túl magasak az elvárásai vele szemben. Egy 18 éves korában történt heves vita után, amelyben durva szavak hangzottak el, elhagyta a szülői házat, és megesküdött, hogy soha többé nem tér vissza. Száz százalékig meg volt győződve arról, hogy apja soha nem értette meg őt igazán.

Teltek az évek, és felépítette a saját életét. De hiába a szakmai siker és a saját ház, egy üresség maradt benne. Valahányszor az apjára gondolt, haragot érzett, de mély vágyat is a béke után. Elnyomta ezeket a gondolatokat, és meggyőzte magát, hogy már túl késő a megbékéléshez.

Egy nap hívást kapott az édesanyjától: az apja súlyos beteg, és már nincs sok ideje hátra. A fiú el volt szakadva. Meglátogassa? Nem volt már túl késő? Mi van, ha a régi harag újra fellángol?

Ebben a belső zűrzavarban eszébe jutott egy bibliai vers az Efézusi levélből, amelyet korábban gyakran hallott. Efézus 4:31-32 megadja a megoldást a problémás helyzetre: "Távol legyen tőletek minden keserűség, harag, düh, harag és káromlás, és minden rosszindulat. Egymáshoz pedig legyetek kedvesek és könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.„

Ezek a szavak szíven ütötték. Rájött, hogy a megbékélés nem a múlt meg nem történtté tételét jelenti, hanem azt, hogy készek vagyunk megtenni az első lépést, és lehetővé tenni a gyógyulást.

Elment a szülei házába, és amikor ennyi év után újra meglátta az apját, gyenge volt, de a szeme tele volt könnyel. Először egyikük sem tudta, mit mondjon. Végül az apja suttogta: "Sajnálom. Soha nem akartam, hogy úgy érezd, nem szeretnek".

Abban a pillanatban minden keménység lehullott róla. Rájött, hogy az apja is szenvedett, és hogy a büszkeségük miatt voltak olyan sokáig távol egymástól. Halkan válaszolt: - Mindig is el akartam mondani neked is. Sajnálom."

Az elmúlt hetekben sok időt töltött az apjával. Olyan dolgokról beszélgettek, amikről korábban sosem, és rájött, hogy az apja mindig is szerette őt, csak másképp, mint ahogyan ő szerette volna.

Amikor az apja végül elhunyt, már nem gyűlöletet vagy sajnálatot érzett, hanem békét. A megbékélés feloldotta azt a terhet, amelyet évekig cipelt magával.

Következtetés

A megbékélés nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a múltat, hanem azt, hogy készek vagyunk arra, hogy a béke győzedelmeskedjen a fájdalom felett.